Az erkölcsi gúla

Úgy döntöttem, nem várok tovább semmire. Kiteregetem a szennyest a padlásra, eszem ágában nincs ráhagyni a dagadt ruhát másra! A jól ismert T. Müllerek úgyis megint egy ideje a kamrában állva várják, mikor csaphatnak le erkölcstelen lény-létemre.
Rám borult ez a régiesen új évtized, amikor – óh, uram, Orbán, bocsá’ - nem függesztettem ki irodai szobám falára a nemzeti együttműködés programját, nem fizettem be a gyereket keresztény hittanra sem az iskolában, sem a közeli templomban, nem estem teherbe papíron még férjemtől továbbá nem átallottam újra a számítógép felé görnyedve dühösen kopogtatni a klaviatúrán.

Csak hogy az elején kezdjem, úgy esett, hogy ’68-ban születtem. Bár nem nagyon emlékszem rá, az az év sem volt teljesen felhőtlen. Csapataink tavasszal éppen bevonultak oda, ahova nem kellett volna, apám gyorsan elintézett egy lengyelországi kórházban egy szülőágyat, feltételezve, hogy megeshet, esetleg fiú leszek, no meg a magyar egészségügyet – szerinte – akkor is inkább halálügyi minisztériumra kellett volna átkeresztelni. Végül nem lettem helyes fiúcska, így a katonai szolgálattól való rettegés kérdése a családban megoldódott.
Szépen cseperedtem a langyos, vidámnak tartott szocialista barakkban, séróból fújtam a zeneiskolában az összes mozgalmi dalt, szavaltam jeles költőink forradalmi verseit, lelkesen vettem részt mind a kisdoboz, mind az utat törő mozgalomban, sőt beszívtam az orosz nyelv alapjait is alaposan. Tanáraim büszkék voltak rám, nem kevésbé egyedül nyomorgó anyám, aki a szocialista erkölcsök hazájában egy cselédszobányi lakásban rendre adta a kezembe a renitens Illés-, LGT-, később Hobó-lemezeket valamint a Modern Könyvtár által megjelentetett rothadó kapitalista csökevények „átgondolatlan műveit”, mi több, rendszeresen jártunk színházba. Valahogy a kultúrára mindig futotta. Mentünk a Katonába, a Vígszínházba, a Radnótiba, a Pestibe, hovatovább Kaposvárra, Gödöllőre, Nyíregyházára, Miskolcra.
..
De eljött ám az eszmélés ideje is, az arany ifjúkor, amikor az ember vagy annak a lánya alapból megkérdőjelezi az értékrendet! Már ha van! És – mi tagadás – volt. Bár választási lehetőségekről beszélni badarság lett volna, tagadhatatlanul voltak értékek. Mindenkinek volt a munkához joga, ennél tovább is ment a rendszer: mindenkinek kötelessége volt dolgozni. Akkor is, ha baromira nem akart, mert akárhogy is számolt a rendszer kis katonája, sokra a fizetésből nem futotta.
Utazni is lehetett, igaz, szigorúan ellenőrzött keretek között, de azért mégis eljuthattunk bármikor a KGST-országokba, hovatovább a nyugati demokráciákban is körülnézhettünk és hatalmasat sóhajthattunk - szervezett úttal vagy három évenként magánügyileg, maximum 50 dollárral. No, persze, ha nem volt a fülünk mögött vaj vagy a családdal – szocialista erkölcsi szempontból – baj.
Így aztán utaztunk. Jugoszláviába, az NDK-ba, Bulgáriába, Romániába, de a legkedvesebb mégis az évenkénti szakszervezeti üdülés volt, amikor két hétig végigjárhattuk hazánk valamelyik megyéjének szépséges szegleteit.
Sóhajtanék már a nosztalgiától, de azt hiszem, nem vagyok ehhez még elég bátor!
Ahhoz viszont voltam, hogy gyermekkorom világából felserdülve óvatos duhaj módjára gondolkodásra merészeljem adni a fejem. Ó egek! Mit tettem?! Megkérdőjeleztem az akkori történelmi igazságmondásokat. Nem átallottam nemet mondani a középiskolában a KISZ-re, az állítólagos ellenforradalomra és igent mondani a Hobó-klubokra, a P. Mobil bulikra, a Piramisra, Horváth Attila szövegeire, Nagy Feró Beatricéjére. És olvastam. Ladányit, Zelket, Salingert, Ginsberget, Kerouac-ot, Lázadtam – a magam módján. A képmutató szocialista erkölcstan ellen, a propaganda híradók ellen, az agylúgozó szövegek ellen, a homoszexualitás megvetése, az általános szexuális tabuk ellen. A kor ellen.
’86-ban nyitottam. Ötven dollárral a zsebemben stoppoltam Franciaországba. Meg sem fordult a fejemben, hogy maradnom kellene, bárhogy győzködött egy félig már francia barátom Párizsban, hogy itt az idő, most vagy soha, Magyarországon nem lesz egyhamar demokrácia!

De én csak jöttem, vissza, némán, bízván a hazámban, ujjongva ünnepeltem később a romániai görény bukását, majd a Szovjetunió felbomlását.
Azután lelkesen vetettem bele magam a munkába. Dolgoztam média-munkásként egy vegyesvállalatnál, később árgus szemmel figyeltem a kerekasztal lovagjait itthon, és már-már elhittem: élhető lesz végre az ország, eljött a szabad gondolkodás, a szólásszabadság ideje.
Hamarosan – az új rendszerben is – politikai ordítgató mikiegér lettem.
Ma már tudom, nagyon súlyosan tévedtem.
Olyan országban élek én, amely erkölcstanból elégtelen. Képtelen megtanulni a demokráciát, mert évszázadok óta a körülötte lévő nagyhatalmi érdekektől függ, szavaikon csüng, és ha éppen nem tesznek be neki a nagy testvérek, talál magának egy felfújható piktort, akitől újra függhet, aki megmutatja az irányt, megmondja a nemzeti frankót, diktálja a gondolatokat.
Hát így állok ma itt, az erkölcsi gúla alján. Ha lett volna bátorságom elhagyni Európa egy százalékát kitevő falatnyi hazám, talán maradhattam volna magammal egy valós demokráciában, ahol nem az erkölcsi bigottság vizsgázna a hatalom előtt jelesre, hanem az az eszköztár, amivel a gondolkodó, demokrata ember még bír, amíg ír.

Titkos Életemben

Láttalak ma reggel
Rohanva elsuhantál
Nem tudom tagadni
Görcsös fájdalommal
Bennem maradtál.
Nincs ki pótolna, üres vagyok nélküled
És Titkos Életemben
Még mindig szeretkezem veled.

Mosolygok, mikor dühös vagyok
Átverek embereket és hazudok.
Teszem, mit tennem kell
A túléléshez
De belül tudom, mi helytelen
És tudom, mi helyes
És Titkos Életemben
Az Igazság oltárán halnék veled.

Szoríts, szoríts, testvérem,
Szoríts erősen, nővérem
Megérkezett végre a saját parancsom
Átsétálok a hajnalon
Átmasírozok az éjszakán
És áttörök Titkos Életem
Minden eddigi határán.

Átnéztem a papíron
Ami megríkatott téged
Senkit nem érdekelt még

Hogy emberek élnek-e
Vagy elmennek végleg
És a csaló laposztó azt akarja, hogy úgy hidd
A dolgok nem színesek.
Vagy fehérek vagy feketék
De hála az Égnek
Titkos Életemben
Semmi nem ilyen színtelen.

Megharapom az ajkam
Megveszem, amit mondtam
A legutolsó slágertől
Az öreg bölcsességig
De mindig egyedül vagyok
És szívem, mint a jég
Titkos életemben
Szavak és hideg űr van a szívemben.

(Leonard Cohen: In my secret life)

Hazel O’Connor: Will you (Megteszed?)

Iszogatod a kávéd,
én meg szürcsölöm a teám
ücsörögve, szépen játszadozva itten,
miközben az jár a fejünkben, hogy „mi lesz, mi lesz”


Most már későre jár
Szeretném tudni már,
hogy maradsz-e, maradsz-e, maradsz-e
vagy udvariasan „jó éjszakát” intesz.

Egy kicsit közelebb megyek
azt sem tudom, mit teszek, de érzem
az összes kis ujjad
és kiöntöm a teám, ó, én szamár!

Most már későre jár
Szeretném tudni már,
hogy maradsz-e, maradsz-e, maradsz-e
vagy udvariasan „jó éjszakát” intesz.

Aztán összeborulunk, nagyon-nagyon
Erre a percre vártunk régen, tudom
Megborzongok, beleremegek
a pillanatba, amiben annyira bizonytalan vagyok
a pillanatba, amire vártam nagyon
valami olyasmi amire vártál?
Te is vágytál?

Orbanisztán margójára

Már egy hete csak a mamájára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó Soros-ösztöndíjból
jött vissza, serényen.
Mi még őszinte emberek voltunk,
ordítottunk, taxis sztrájkot támogattunk.
Hagyta volna a retorikát másra.
Zárta volna be a narancsot a padlásra.
De ő csak ment előre kapzsin, soha nem némán,
Nagyon szidott, nem is nézett énrám
Ám a médiát fényesen, suhogva,
maga alá gyúrta.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke marhabandája lebben az égen,
s EU-elnök lesz a jövő évben.

(J.A. után sajtószabadság nélkül)

Elnyomom az agyam

Baromi rossz álom volt. Nagyon nem reggel. Úgy öt felé támolygott a ketyegő mutatója. A köd leereszkedett a városra. Valaki fojtogatott. Egy felismerhetetlenül elmosódott arc próbálta elvenni életem egyik leginkább értelmét: a szabadságom szavaim megformálásához, véleményem kimondásához. A kéz a gigámra tapadt.
Nehezen, de nyögni kezdtem. Olyan hangosan, hogy a Kedves is felébredt, majd aggódón felrázott viaskodó álmomból.
Kicsoszogtam a konyhába. A kávémat kortyolgatva sem értettem, mi ez az egész. Nem szoktam félni idegen kezektől. Miért álmodom ilyen ostobaságokat?
Egy órán keresztül zúgott a fejem. Amikor már nem bírtam tovább a csendes szoba morgását, bekapcsoltam a tévét.
Épp a Kenedi-bizottság feloszlatásáról, a sohasem lesz tényfeltáró "Varázskönyv" bezárásáról volt szó.
- Elfelejtetik a múltunkat, hogy tovább élhessenek - gondoltam.
Bekapcsoltam a számítógépem. Egyetlen üzenetem volt a közösségi oldalon.
"Nyomd el az agyad és hallgattasd el magad!"

Tiltsatok ki mindenkit!

Megboldogult gimnazista koromban, midőn a füstöt fújtam az épület legkisebb és legszagosabb, de legalább félreeső helyiségében szerteszét, fel sem merült bennem a félelem, hogy negyven felett is mellékhelyiségekbe leszek száműzve füstölgő szokásom miatt.

Azt még simán bevette a lelkem, hogy a játszóterekről néhány éve kitessékelt a tábla, mondván ne fújjam körbe a gyerekeket és ne a homokozóban landoljanak a csikkek. OK.
Még azt is beslukkoltam valahogy, amikor az aluljárókból kiszorultam a cigarettámmal, mondván ne szemeteljek és ne tegyem passzív dohányossá az utazó közönség antinikotinista tagjait, mondtam, rendben. Úgy legyen. Elnyomom a csikket az aluljáró bejáratánál és nem csak a metrólejárónál.

A legújabb ötletecske azonban már kihoz a sodromból: Mégis, hogyan képzelik, hogy a „Békává” járataira várva sem fogok a zsebembe túrni egy szál cigiért az amúgy totál szmogos pesti éjszakában?

Csípem a szemüket. Tudom, nem csak én. A hajléktalanok is. Az ő bűzük, az én füstöm is. Tőlük már megtisztították az aluljárókat. A csikkjeinktől is. Most a busz- és villamosmegállók következnek.

Van egy javaslatom: Tiltsák ki az összes személygépkocsit a városból! Mert ők pedig az én szemem csípik. Energiát fogyasztanak - rengeteget, szén-monoxidot bocsátanak ki – nagyon nem keveset. Továbbá, úgy gondolom, hogy egyáltalán nem szükséges telepöfögni a várost benzingőzzel azért, mert pld. tehetősék a város egyik végéből a másikba vigyék agyonkényeztetett csemetéiket a bölcsődétől az egyetemig – miközben természetesen nem gyújtanak rá és nem látják a hajléktalanokat sem.

Ami engem illet, továbbra is dohányzom. A saját kéglimben és az utcán – mindenképpen.
Februártól meg is kínálok egy-egy hajléktalant.

Enyém, tiéd, miénk...

GNL írása:

K-vonal felfűt, indul….

Bár sosem tartoztam a menthetetlen álmodozók közé, azért emlékszem arra, hogy amikor 1989-90 körül megszületett (feltámadt?) a szabad magyar sajtó, én is lelkendeztem. Nem lesz már kézi vezérlés, nem azok irányítják majd a sajtót, akiknek bár fogalmuk sincs az egészről, de jó elvtársak, megszűnik a tájhivatal és a vele szorosan összefüggő K-vonal, amely igazából csak egy irányból működött, amikor „leszóltak” valamiért, olyamiért, ami után a szerkesztő és az újságíró „ott állt letolt gatyával”, ahogyan ezt néhai főnököm és kollégám, Patak Károly volt szíves dúsképzeletűleg megfogalmazni.

Most pedig azt látom-hallom, hogy K-vonalat ismét melegítik, és hamarosan teljes gőzzel zakatolnak rajta majd az ukázok, természetesen és kizárólag szigorú szakmai szempontok nyomán, és a halálmegvetően kreatív szerkesztő és újságíró ismét ott áll majd a fent említett állapotban a szőnyeg szélén. A jelenséget sokféle stílusban és hangnemben lehetne kommentálni. Én mégis egy nagyszerű ókori raetorhoz, Ciceróhoz fordulok: Quosque tandem abutere Catilina patientia nostra? Azaz meddig élsz még vissza a türelmünkkel, Catilina? Sőt, ugyancsak a Catilina elleni dörgedelemből idézhetném az O tempora, o mores felkiáltást is, azaz „ ó idők, ó erkölcsök” – ha lennének még erkölcsök és nem rágta volna már régen szét őket az idő vasfoga. És továbbmegyek: az hagyján, hogy mi médiamunkások, még mindig azt lessük, hogy meddig feszítik a húrt napjaink médiamogul catilinái, de közben saját magunk is egyre szélesítjük türelmi zónánkat és még mindig nem szánjuk rá magunkat, hogy egyszer, úgy isten igazából, nem külön-külön, nem kisebb gyülekezetekben, hanem egyszerre vágjuk nekik oda, hogy „anyátok…”. Ahogyan például az olaszok, vagy a franciák szokták, szélsőbaltól katolikusig, nyomtatott sajtótól on-line-ig.

Nálunk pedig – semmi. Maradnak a szekértáborok, ha egyáltalán azok léteznek még. Lehet, hogy mi médiamunkások, jobban szeretjük az atyáskodást, a helyettünk való gondolkodást? Egy másik idézetet pedig, amelyet Jorge Santayanának tulajdonítanak, de alighanem mások is kimondták, a K-vonal hevítőinek ajánlok: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.”. És ehhez hozzátenném saját kedvenc idézetemet: „Történelem az élet tanítómestere, de sajnos túlságosan sok az iskolakerülő”.

12-10-2010

www.klubhalo.hu